Török Richárd


1954-ben született Budapesten.

A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában 1972-ben érettségizett, majd 1972-73-ban a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatnál díszítő szobrászként, 1973-74-ben a Kőfaragó Vállalatnál kőfaragóként dolgozott.

Az előfelvételi vizsga sikeres teljesítése után sorkatona volt, majd 1975-ben kezdte meg tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Somogyi József volt a mestere. 1979-ben diplomázott, s ezt követően egy évig művészképzős volt.

A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának 1979-től, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének 1982-től volt tagja.

1993 januárjában hunyt el Budapesten.

Török Richárd a Magyar Képzőművészeti Főiskolai tanulmányait 1980-ban, 26-évesen fejezte be. 1993-ban életének 38. évében hunyt el. 12 év állt rendelkezésére ahhoz, hogy alkotásait létrehozza.



Fricska a mindenségnek
Török Richárd töredékében is teljes életműve
2004. szeptember 10. péntek, Budavár, Szent Mihály kápolna,
Kő Pál barátomat helyettesítve

Élete és halála igazi bravúr. Élete, halála bravúr, a nagy játékos utolsó csele. Tragikusan, jóvátehetetlenül végleges befejezés, az életmű tudatos és szándékos lezárása. Pedig lenne mit kérdezni tőle, lenne miről beszélgetni vele, de már csak Istent faggathatjuk, s az ő válaszai évezredek óta válnak bizonytalanná bennünk. Miközben Török Richárd minden mozdulata maga a siker. Bravúrosan mintázott és megkapta azt a mestert, aki egyáltalán nem hitt a bravúrokban. A szerkezet, a forma és a látvány szerelmese Somogyi József egészen biztosan nem ájult el a tehetség ilyetén kristálytiszta, felszabadult megnyilvánulásától. Ő minden esetben intellektuális próbát igyekezett rákényszeríteni tanítványaira, és Török Richárdban, a nagy játékosban, ebben is méltó társra talált.

Siker volt létezése. Mint mestere, maga is igazi férfiszépség, intellektuálisan, érzelmeiben gazdag, izgalmas személyiség, a plasztika költője, csapatjátékban vezéregyéniség, az élet császára, az átlátható és átjárható világ embere. Talán éppen ez a kiszámíthatatlan huzat vitte el. A magas falak, és a csak éppen résnyire nyitott ajtók végzetes huzata. A kisszerűség és az eredendő nagyvonalúság konfliktusa. A kettéhasított világ skizofréniája.

Minden munkáját egészben látta, egészben élte, egészben mintázhatta, önthette, faraghatta. Nem kellett az összefogottsággal bíbelődnie, mert személyes és sajátos tulajdonsága volt világlátásának megbonthatatlansága. A feladat – kezdjen bármilyen munkához – a maga teljességében, mélységében, összetettségében izgatta. Ebben és nem a tanultakban, a kimódoltságban, a keresett technikában rejlett a megoldások gazdagsága. Ez a szemlélet minden szobráról, minden plasztikai elgondolásáról visszakereshető. Anyagkezelésének nagyvonalú megoldásait, a plasztikai gazdagságot, a felületek rapszodikus ütköztetését, elgondolásainak bravúrjait csak kifinomult ízlése zabolázhatta. Ezért engedhetett meg magának bármit. A salak rusztikusságából bomló szemcsés burjánzást éppúgy, mint a végletekig letisztult cizellált formákat. Az anyag mozgása, nála és általa valóban az anyag mozgása volt és nem cirkuszi mutatvány. Nála nem tolakodhatott előtérbe a magabiztos szobrászi tudás, mert a látványnál is hamarabb érkezett a szemlélőhöz a gondolat. A személyiség és a karakter a maga teljességében megélt ismerete, számtalan korjellemző utalás, minden illusztratív okoskodás nélkül, s a tárgyiasságtól elemelt természetelvű absztrakció, amely nem kiszakadt a műből, hanem elrejtezett benne. Hagyta, hogy a közelítő türelem rátaláljon. S ilyen szempontból teljesen figyelmen kívül hagyható Török Richárdnál a méret. Minden munkája azonos hittel, azonos erővel, azonos súllyal szólalt meg, sajnálatosan kevés érmén éppúgy, mint köztereken. Ő valóban megtehette, hogy önnön fölső függesztő övére, két vállára feszítse föl a krisztusi sorsú, embertelen veszteségeket átélő, sokat temető és még több kétséggel bíró Istvánt. Királynak is, szentnek is az elsőt.

Szenvedéstudatában, szenvedéstörténetében semmi hamis pátosz. Mi több, az elmegyógyintézetet megjárt Széchenyi István vonásain éppúgy föllelhető az érzelmek eredendően groteszk mimikai megfogalmazása, ahogy a némafilmről első pillanatban magunk sem tudjuk leolvasni, hogy zokog, vagy elementáris erővel, felszabadultan kacag a megjelenő emberi arc. Török Richárd nemcsak a feloldást ismerte, de a belső ellentmondást is. Mindig a tér egészében látott mindent, így nála a posztamens is szobor, legyen oszlop, vagy rusztikus kőtömb, esetleg földig omló drapéria. Éppen ezért a Török Richárd műhelyéből kikerülő mellszobrok nem mellben elfűrészelt emberek, nem megszokott torzók, hanem a személyiség teljességét felmutató plasztikák. Úgy tudott közelíteni vállalt ügyeihez, hogy a köznapiság nem vált el az áhítattól, a gesztus nem szakadt el az alkotástól, a művészet nem hátrált ki a gondolatból. Mindegy, hogy kard vagy teniszütő, a dráma ott feszül a húrok között, és ott lüktet a legócskább anyagban, a gipszporban akár. Nemzedékeket összekapcsoló tehetsége egy új és más igényű monumentalitás ígérete is egyben. Ám hiába csalogatom ide közös műveltségünkből a kortalanná klasszicizálódott Ferenczy Bénit, a vagány-fiatal Melocco Miklóst, az örök középkorúvá testesedő Borbás Tibort, ők is csak elismerő tanácstalansággal tekintenének Török Richárd időtlenül érvényes munkáira. Talán azért, mert Török Richárd töredék-egész életművével is klasszikus művésszé érett, s ebben a klasszicizálás ellentmondásossága sem zavarta. Nem lett eklektikus. Az ő plasztikai idézetei a gondolat, ha úgy tetszik, a költészet által szervesültek. Úgy korszerű művész, hogy a tudás és tehetség legteljesebb birtokában, bátran használta a régi „versformákat”. Az örökké érvényes értékeket.

(Antall István)


Észak-fok, titok…

Gondolatok Török Richárd életművéről

Vasváron, az önkormányzat segítségével 2006-ban létrehozott, Török Richárd emlékkiállításnak helyet adó múzeum szomszédságában 2015-ben állították fel abronzba öntött Táncosnőt. Különös és egyedi alkotás, csakúgy, mint a huszonöt éve elhunyt művész minden műve. Első látásra megragad, érthetőnek és hitelesnek látjuk, a tökéletes megjelenítésen túl érzékeljük a szobor belső kisugárzását is. A mozgásba lendült, formás női test és az arc erős koncentrációt mutat, olyasfajta elmélyülést, ami a rituális táncokhoz kapcsolódik. A taglejtések ősi tudást közvetítenek. Lecsukott szemek, leszorított haj és a két kar, az ujjak, a lábfejek helyzete, ezek harmóniája: mintha egy kultúrkör emlékezete elevenedne meg általuk. Lehetséges.

A szobrász szüleinek elbeszéléséből és a szakemberek megnyilatkozásaiból tudjuk, hogy Török az emlékezetében elraktározta, majd plasztikai formába foglalva „újraírva” idézte fel a látottakat. Nem csinált vázlatokat, nem skiccelt, Egészében látta, tudta a művet.

Török Richárd szobrászata egyedülálló jelenség a magyar művészetben. Lezárt és időtlen életmű, melyet alkotója a 20. század utolsó negyedében, egy kultúrpolitikai és ideológiai értelemben egyaránt széttartó, konfliktusokkal terhelt időszakban következetesen épített fel. A tényleges alkotásra csupán 10 -15 éve jutott. De ehhez sokféle tehetséget kapott: érzékeny intellektust, gazdag érzelemvilágot, nagy munkabírást, és azt a magasba röpítő becsvágyat, ami megoldhatatlannak tűnő feladatok megalkotására tette képessé. „Úgyis Raffaello leszek” – jelentette ki. „A legnagyobb tehetség volt, akit valaha is ismertem.” (Melocco Miklós) Mindez vonzó külsővel és nagyvonalú eleganciával párosult. „Siker volt létezése.” (Antall lstván)

Harmadszori próbálkozásra vették föl a Képzőművészeti Főiskolára. A kieső éveket Török Richárd a maga javára fordította: a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatnál díszítő szobrásznak, ezt követően a Kőfaragó Vállalatnál kőfaragónak alkalmazták.Tudatosan készült a művészlétre, örült, hogy megtanult a kővel bánni. Cséri Lajos és Kő Pál szobrászművészek hívták föl Somogyi József figyelmét a fiatalember munkáira. 1975-től a Főiskolán Somogyi lett a mestere, aki nagyra értékelte tehetségét, művészként és emberként is igen sokra tartotta. Figyelte a mintázásait, de nem korrigálta. Nem volt rá szükség. „Így szütetett” – summázta a véleményét. És növendékének a tehetségéhez méltó szabadságot biztosított.

1983-tól a pályakezdő szobrász Derkovits-ösztöndíjasként alkotott. „Szerencsesorozatom akkor kezdődött, amikor a diplomakiállításom láttán Melocco Miklós engem szemelt ki segítőtársának egy szoborcsoport megalkotásához. A siker érdekében saját műtermét is átadta. Itt aztán néhány év alatt egy önálló kiállításra is elegendő mennyiségű szobrot készítettem” – emlékezett vissza Török.

A Zánkán fölállítandó Ságvári Endre szobor megbízását egy pályázaton nyerte el. A művet mérföldkőnek tekinthetjük az 1980-as évek köztéri szobrászatának történetében. Nagyvonalú természetességgel értelmezte újra a portré emlékmű hagyományát, fricskát adva a naturalizmushoz közelítő mintázásnak, idézőjelbe tette az ábrázolt figurát. Portréjában egy hidegfejű, könyörtelen tekintetű, mindenkor éberen figyelő ideológiai vezetőt látunk. Az oszlopként értelmezett és alkalmazott, drapériával a talapzatig körbecsavart vékony posztamens kiemel és összeköt, ugyanakkor inkább ingatagság, mint egyensúly van a portré és az oszlop között. A fej-oszlop-architektúra egymásra épülő együtteséből merészen egyedi mű született. Török Richárdot a személyiség kibontása izgatta. A kompozíció szakít a műfaj kliséivel és az utókor józan ítélőképességével nyúl a történelemhez, mégis megtartja az emlékezés méltóságát. Művéért 1985-ben elnyerte
a Művelődési Minisztérium nívódíját.

A Petőfi síremlék (1985) nagyméretű halotti maszkként, mintegy a segesvári földbe süllyesztve ábrázolja a költőt. A lezárt szem, a vonásokból kiolvasható magabiztosság, az akaratos áll a zseni kibékíthetetlenségét adja vissza. Török a lehunyt szemű maszkokba szinte beleégette a modelljei lelkialkatát és idegrendszerét, olykor a modell személyes karakterének egy-egy frappáns megjelenítésével együtt (Babits MiháIy,1982; Jack Nicholson,1982; Marlon Brando,1983; Ihász Gábor,1991). Szobrainak eleganciája elengedhetetlen, szinte organikus eleme Török művészetének. Magabiztos tudással kelti életre a műben rejlő gondolatot, olyan tehetséggel, hogy a gondolat szinte előbb hat a szemlélőre, mint a szobrok egésze.

A mellszobrokban a megmintázott személyiség teljessége nyilvánul meg. A nemzeti értékek iránti elkötelezettsége és a művészetbe vetett megingathatatlan hite együtt élteti a nagy elődökről készített szobrait. Az anyag itt nem puszta közvetítő, hanem az, amit Fülep Lajos így fogalmazott meg: „a műalkotás közvetlen tanúja, a szellemivel szétválaszthatatlanul összeolvadó elem„. A plasztika költője volt, műveiből mindenestül hiányzik a köznapiság. Minden munkája a maga teljességében, mélységében és összetettségében izgatta. Költőinkről, íróinkról, a magyar és egyetemes kultúrát, történelmet alakító és gazdagító személyiségekről mintázott szobrai plasztikailag rendkívül árnyaltak, megjelenítő erejük lenyűgöző. 1985-ben Londonban, a Barbican kulturális központban állították
föl a művész Bartók Béla bronzba öntött mellszobrát. Nemes felületek és emelkedettséget árasztó megjelenés jellemzi, a Bartók-féle „csak tiszta forrásból” gondolat plasztikai megfelelője, Török zeneszeretetén és Bartók iránti tiszteletén túl erős szemléletbeli hasonlóság kapcsolja össze őket: mindketten a hagyomány és a modernség ötvözéséből indultak ki. Az 1991-es Móra Ferenc szobor
tekintete a múltban kutakodó, annak titkát vallató embert sejtet. Kosztolányi Dezső 1985-ben készült portréjának zártságában a műveltséget és a tiszta értékrendet őrző művészre ismerünk. Katona József (1991) figurájában a 19. század eleji kecskeméti hites jegyzőt látjuk, aki tudatában van annak, hogy huszonnégy évesen remekművet alkotott és általa gazdagította a nemzetét. Harmincnyolc éves korában halt meg, akárcsak arcmásának készítője.

Mátyás király visegrádi szobra (1988) a tekintélyt parancsoló, erős, de megfáradt uralkodóról beszél, Vörösmarty Mihály arcmásának (1987) nincs köze az akadémikus ábrázolásokhoz: Török a földig érő drapériába csavart vékony posztamenssel újabb értelmezési lehetőséget talált. A talapzat megrendítő bizonytalanságot hordoz. A fej és a posztamens csak együtt egész.

A drapériába öltöztetett posztamens ugyanolyan karakteres jellemzője Török Richárd művészetének, mint a csukott szemmel mintázott portrék, „Török Richárd az önmagukat halálba áImodó alakok szobrásza” – írta Wehner Tibor. Egyik emblematikus műve, az archaizáló, úgynevezett imperátor bronz oszlop (Oszlop, 1983) az 1987-ben elnyert római ösztöndíj előtti években született.Témája az ókorból előhívott, hagyományossá vált típus, a rabszolgák búcsúja: „Ave Caesar, morituri te salutant!” („Légy üdvözölve cézár, a halálba menők köszöntenek!”) A római művészetre utaló szobor egy, az időtlenségben megörökített halotti maszk-önarckép és gesztus. A gesztus nem szakad el az alkotástól, művészet és gondolat eggyé válik. A szobor tágra nyitja az előkép gondolatkörét, újrafogalmazza az élet és a halál viszonyát kifejező ókori műfajt. Ezt a vonulatot folytatja a Róma (1983) bronz torzó, amely éppen a szem vonala alatt fejeződik be.

Hippokratész szobra (1985) köztérre készült. Török Richárdnak természetes közege volt a köztéri szobrászat, a nagyméretű, elsősorban bronz plasztikák készítése. A portré a görög tudós orvoslásba vetett hitének és az ebből fakadó belső harcának elementáris hatású kifejezése. Lecsukott szeme mögött sejteni véljük mindazt a történést, ami új mederbe terelte az európai gyógyítás történetét. Az „elsők” átérzett felelősségét. A szájüregben a fogak, a fogsor valósághű plasztikai elemként jelennek meg, ezek révén a megmintázott személy és vele együtt a mondanivaló különleges nyomatékot kap. Török Richárd előszeretettel építette munkáiba ezt a jelzést, reszelő segítségével gondosan alakítgatva a részleteket.

A klasszikus oszlop formájú posztamensek a lényeget hangsúlyozzák; ez összhangban áll a művész Hippokratész-felfogásával csakúgy, mint a Kölcsey Ferencről (1989), Gr. Széchenyi lstvánról (1991) vagy Kossuth Lajosról (1991) kialakított képpel.Török minden munkája azonos hittel, azonos erővel és azonos hangsúllyal jelenik meg. Az anyag mozgása telítve van tartalommal, a plasztikában a személyiség és a karakter a maga teljességében tárul fel. A szobrász klasszikus vonalú oszlopra helyezve képzelte el a nagy hazafiak portréját. Kölcsey Ferenc félrebillent feje kiszolgáltatottságról és rezignációról árulkodik, ám ez a fej érezhetően súlyos és kiengesztelhetetlen. Kossuth és Széchenyi szobra New Yorkban, a magyar ENSZ palotában áll, mindkettő rendkívüli megszólító erővel hat. A kiállításon összevethetjük az ereje teljében lévő, európai értékrendben gondolkodó zseniális politikus és az elmegyógyintézetet megjárt „legnagyobb magyar” vonásait; egyiken sem találunk hamis pátoszt. Az idős Széchenyi portrén (1990) föllelhető az érzelmek eredendően groteszk mimikai megfogalmazása;
ettől olyan meggyőző. (Ebből a szempontból is érdekes megfigyelni az 1985-ös Liszt Ferenc portrét.) Török számára a szépség, az esztétikum nagyon fontos volt: „Nem tagadott semmit, de megszépített mindent.” (Melocco Miklós)

Dr. Kotlán Sándor nagy tekintélyű, nemzetközileg is elismert parazitológus volt. Portréján (1987)
hangsúlyos a nyitott szem, olyannyira, hogy a szobrász féldrágakövet használt a szemgolyó helyén. Démonian szuggesztív. Értékrendjében a világos ész, a magas szintű tudás, a hivatás iránti elkötelezettség mindennél fontosabbak. Nobel Alfréd (1992) portréján szubtilis, befelé élő töprengő embert látunk, aki kevés szóval is örök értéket tud alkotni.

A Mintázott ember (1984) szintén a Török kifejezésmódjához leginkább illő anyagban, bronzban áll előttünk. Egész alakos szoborban mintázta meg önmagát, melyet az otthonában őrzött; együtt élt ezzel a távolságtartást követelő, nagy hatású művel. 1985-ben a Műcsarnokban állította ki a szobrot. Ismét a csukott szemű, maszkszerűen mintázott szoborarcok birodalmában járunk. A harminc éves alkotó talán megsejthette önnön választotta távozását Kháron ladikján? Nem tudjuk, de mintha a szobor ezt sugallná. A testhez szorított teniszütő harmonikusan követi annak vonalát. Szinte tapintható a belső feszültség. Török jegyzett teniszjátékos volt, élete teljességéhez a szobrászat és a zene mellett a tenisz is hozzátartozott. A sportszellemet családi örökségként kapta: édesapja, Török Bódog az olimpiát nyert női kézilabda válogatott szövetségi kapitánya volt. Fia 1990-ben elkészítette a márvány oszlopra helyezett
Tenisz vándordíjat, a Kézilabda VB Nemzetközi díját (1982), a Súlyemelő Vitágkupa domborművet (1985). Mindhárom, de különösen ez utóbbi, nagy elismerést váltott ki a sportemberek körében.

Az átlátható és átjárható világ embere volt. Szobrai statikusak, de nem merevek, a művészi-szakmai megoldások és a gondolatok gazdagsága nem a kimódoltságban, nem a keresett technikákban rejlett. Belső feszültség vibrál az 1988-as keltezésű gipszfigurájában és ugyanez érinti meg a szemlélőt az 1984-ből való Énekesnő (Tina Turner) egész alakos megfogalmazásában. Szinte látjuk a művésznő fegyelmezett összpontosítását, ahogyan végigáramlik a testén és végül feltör belőle a varázslatos hang.

Lázas igyekezettel dolgozott a szobrász, mint aki érzi: kiszámolt ideje maradt hátra. Önarcképét harmincegy évesen halotti maszkként mintázta meg.Talán egyszerre és egy időben létezett benne az alkotásra teremtett, az életet igenlő és a visszavonhatatlan halálérzetet megélő, magába rejtő ember. Elgondolkodtató, hogy vajon milyen kapcsolatban állhatott a halál, a fiatalkori halál parancsával. Modelljei közül sokan fiatalon indultak a végső útra: József Attila, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Petőfi Sándor, Katona József… ahogyan ő maga is.

Török éppoly természetességgel bánt a kővel, mint az agyaggal, a gipsszel, a porcelánnal és a bronzzal. Elsősorban bronzon dolgozott, maga készítette szerszámokkal. Ő fejezte be a cizellőr munkáját. Canberrában, a Magyar Nagykövetség parkjában áll a kőbe faragott Szókratész megkísértése (1991). A művész megbontotta az egységes kompozíciót, önálló műként értelmezte a vízből kiemelkedő, telt idomú, kihívóan elheverő nőalakot. A kőből faragott figura fejtartása is utal a nő szándékára. Izgalmas a témaválasztás és a tér kihasználása, annál is inkább, mivel a park alkalmanként reprezentatív összejövetelek helyszínéül szolgál, Szókratész alakját, a filozófust, aki a szellemi és nem a testi élvezetekben lelt örömöt, Melocco Miklós készítette. Melocco és Török Richárd barátsága mindkettőjüknek sokat adott. Értékes művészi és emberi kapcsolatukat a tanár-tanítvány szellemi és szakmai viszony és a közös munkák, őszinte beszélgetések érlelték.

A Györkönyben megvalósult II. világháborús emlékmű katartikus erejű, bronzba öntött mementó. Szűkszavú, döbbenetes élmény a kereszt formát öltő csonkult kar, a végsőkig elkínzott borostás arc, a halott katona lezárt szeme. Gyolccsal körbecsavarva a krisztusi szenvedésekre emlékeztet. A háború katonája valaha ember volt; a fogak kidolgozása ezt még megrendítőbbé teszi. A fehér márvány sírkőforma az áldozatok nevével a posztamens szerepét tölti be. A föléje helyezett, patinázott bronz katona
büszt ezzel a fehérrel kerül kontrasztba. Nem látjuk az elesettek és hősök ábrázolásának megszokott pátoszát. A mű II. világháborús emlékmű szobrászatunk egyik legőszintébb alkotása.

Török Richárd Szent István alakjába sűrítette mindazt, amit tisztelt és értéknek tartott. Első királyunk a legnagyobb példakép, István műve, megvalósított eszméi számára a legfőbb erkölcsi mérték. Államalapítónk ábrázolásai többnyire a konzervatív közízlést követik, annak igyekeznek megfelelni, heroizmust és méltóságot mutatnak. Török azonban nem a közízlés alá, hanem elé pozícionálta szobrait. Autonóm módon jelenítette meg az államalapítót, az első királyt és szentet a magyar történelemben. 1984-1990 között sorra készítette a benne élő királykép hiteles ábrázolásait, amelyekben a legkülönbözőbb stílusrétegek egyéni ötvözetét vonultatta fel. Művei eszme- és alakhűek, mégis szabad szellemben fogantak. A harminc évesen készített Szent István feje (1984) színezett terrakotta. A király megszólít, összpontosító arckifejezése arra enged következtetni, hogy valami fontosat készül mondani. Nyíltan, érthetően beszél,
erre utal a szájállása és a jól látható fogazat. 1988-ban, a király halálának és szentté emelésének évfordulóján Székesfehérvárra készítette a Kard és kereszt című, oszlopon álló Szent István portrét. A kompozícióban maga a figura a kard és a kereszt, e két jegyben végezte országépítő munkáját, ami küzdelmes és áldozatokat követelő feladat. Lehunyt szeme,szenvedésről és eltökéltségről beszélő arca, a szobor beállítása a király méltóságát érzékelteti. A természetességgel ütköztetett különböző plasztikai felületek, a sima és borzolt minőségek által a modell jellemrajza tovább gazdagodik. A Szent István téma gipsz korpuszán (19B9) az oszlopra helyezett, abroncskoronás király feje félrebillen. Nyitott ajkak, lecsukott szem, kiszikkadt arcát mély gyötrelem és szenvedés járja át.

A metaforákban gondolkodó Török Richárd számára Szent István a saját szellemiségének, világlátásának hiteles tükre. A művész megfogalmazásában a király halandó ember, akit a sors emberfeletti történelmi feladatokra szánt. Az 1990-ben gipszbe mintázott alak bronzba öntve 2001 óta magasodik a pannonhalmi Bencés Főapátság mellett. A szobor a pogány Vajkból lett István királyt jeleníti meg; a kardját mint keresztet markoló uralkodó arcvonásai az embertelen áldozatokat követelő veszteségeket átélő és sokat temető emberéi. Kétségekkel küszködik, ugyanakkor erőt sugároz.

A többi példakép is a legnagyobbak közül került ki. Tizennégy évesen Török megmintázta Leonardót, majd 1972-re véglegesítette a domborművet. A későbbiekben is szívesen élt a műfajban rejlő kifejezési lehetőségekkel. A Pilinszky János domborművön (1982) a költő cigarettafüst gomolygásában mondja versét a végtelen fájdalomról. Kevés számú érméjén és kisplasztikáin ugyanazokra az erényekre találunk, mint a monumentális alkotásain (Hasadás,1979; 50 éves a rizstermesztés, 1984; Tájnő, 1979; Napozó nő, 1983). Egyedülálló módon teremtett gondolati összefüggést Michelangelo és Leonardo da Vinci alkotásai, és a saját művészete között. Egy tagolt kompozíciós kereten belül művészi kapcsolat jött létre az előképek nyomán született plasztikái között (Ádám teremtése; Leonardo léptékembere; Az Úr,1992). A Szegeden látható elrendezés által az eredeti remekművek újabb értelmezést kapnak.

Utolsó műve a Befejezetlen Madonna (1992). Az anya szenvedése immár belenyugvássá nemesedik, a fájdalom átjárja lényét. Erőtlenül ölébe hulló kezével tartja gyermekét. Első pillantásra ezt és így látjuk. Szobrászi erejének köszönhetően átéljük a pieta teljes élményét, noha a gyermeket Török Richárd már nem készíthette el. 1993 januárjában váratlanul távozott közülünk. 5zülei több mint tíz éven át eltökélten igyekeztek helyet találni a műveinek. Hittek abban, hogy a művek közzétételén keresztül találnak a művészetéhez méltó elhelyezést. Vasvár vállalta a megtisztelé feladatot, hogy egy emlékmúzeumban felelősséggel őrzi és bemutatja a műveket. 2004-ben az életmű elnyerte az európai szellemiségű magyar művészeket elismerő M. S. mester díjat.
Benedek Katalin
művészettörténész